Karinthy Ferenc tehetséges magyar drámaíró, költő, műfordító, kritikus, a XX. századi humoros irodalom egyik megteremtője. Ez az író háromszoros József Attila-díjas és posztumusz a Digitális Irodalmi Akadémia tagja – írja a budapest1.one.
Nehéz gyermekkor
A jövőbeli író 1921. június 2-án született Budapesten, Frigyes és Aranka családjában. A fiú szüleinek harmadik gyermeke volt. Gyermekkorában Cininek becézték, és évtizedek múltán ismerősei és barátai körében továbbra is ezen a néven vált ismertté.
Karinthy az alapfokú oktatást a „Reichsdeutsche Schule”-ban szerezte meg, amely a Damjanich utcában található. 1935-ben beiratkozott az Eötvös József Gimnáziumba, majd 1939-ben érettségizett.
A családi otthon légköre nagy hatással volt Karinthy gyermekkorára és alkotói munkásságára is. Számos novellája, drámája és visszaemlékezése mutatja be a Karinthy család bohém életmódját. A családfő gyakran küszködött pénzügyi gondokkal, ami folyamatos veszekedésekhez vezetett nehéz természetű feleségével. Az asszony nem tudott békés környezetet teremteni férjének és gyermekeinek.
1938 augusztus 29-én meghalt Karinthy Frigyes. A háztartás és a család fenntartása a fiatal Ferencre hárult, aki egy kis fonalboltot működtetett. 1941-ben anyai rokonainak támogatásával a Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-olasz-angol szakára iratkozott be. 1945-ben fejezte be tanulmányait, doktori címet szerzett nyelvészetből, és megírta „Olasz jövevényszavaink” című disszertációját. 1943-ban megjelent első regénye, a „Don Juan éjszakája”, de nem aratott nagy sikert, főként a második világháború miatt. 1944-ben behívták katonának, azonban szolgálatát megtagadva Budapesten bujkált hamis papírokkal. Ebben az időszakban édesanyja Auschwitzban halt meg.
Alkotói kibontakozás
1946-ban megjelent második regénye, a „Szellemidézés”. A történet egyik szála apja életének utolsó hónapjairól szól, míg a másik baráti körének intellektuális játékait és kapcsolatainak rendszerezését mutatja be. 1947-ben publikálta a „Kentaur” című regényét, amely a tudomány és a művészet közötti választás szükségességét tárgyalja. 1949-ben elnyerte a Baumgarten-díjat, és műveit elismerő kritikák övezték.
A kommunisták hatalomra kerülése fordulatot hozott Karinthy gondolkodásában és stílusában. Az író több, polgári hátterű kortársával együtt évekig alkalmazkodott a szovjet mintára megalkotott magyar irodalompolitikai elvárásokhoz. Az 1949-es „Szép élet” novelláskötet írásai a szocialista realizmus szellemében készültek.
1949-ben a budapesti bölcsészettudományi kar helyett a Nemzeti Színházzal szerződött dramaturgként, de csak egy évig dolgozott ott. 1950-ben jelent meg az ország változásairól szóló „Útközben” című riportkötete, és ugyanez évben megkapta első József Attila-díját.
1951 és 1953 között a „Magyar Nemzet” és a „Szabad Nép” újságírója lett. 1953-ban kiadta „Budapesti tavasz” című regényét, amelynek cselekménye Budapest ostroma idején játszódik, közérthetően és izgalmas történetvezetéssel. 1954-ben megjelent „Hazai tudósítások” című kötete, amely a magyarországi események iránti csalódottságát tükrözi. Ebben az időszakban második József Attila-díját, majd 1955-ben Kossuth-díjat kapott.
1956-ban „Irodalmi történetek” című műve fontos fordulópontot jelentett Karinthy életében. Olyan műveket tartalmazott, mint a „Baraklekvár”, „A titkár” és a „Ferencvárosi sív”, amelyek rövid prózát, önéletrajzi anekdotákat foglalnak magukba.
Legnagyobb sikere a szatirikus-utópikus „Epepe” (1970) című regénye volt, amelyben a főhős, Buday egy nyelvészeti kongresszusra készül Helsinkiben, de egy ismeretlen városba kerül, ahol nem tud alkalmazkodni a környezethez.
Művei mély tartalma
Karinthy műveiben, mint a „Három huszár” (1971), „Ősbemutató” (1972) és a „Marich Géza utolsó kalandja” (1979), egyre inkább arra törekedett, hogy különféle műfajokat egyesítsen. A különböző regényeinek szereplői és témái között sok hasonlóság fedezhető fel, így a műveket akár egy töredékes regény fejezeteiként is lehet olvasni. Stílusának egyik meghatározó jegye az iróniával és humorral fűszerezett realizmus, karakterei és cselekményei alaposan kidolgozottak, előtörténeteik izgalmasak.
Az 1980-as évek művei egyre jobban tükrözik az írót magát: „Óvilág és Újvilág” (1985), „Uncle Joe” (1978), melyekben olaszországi utazásain tett személyes feljegyzései is megjelennek. Utolsó, életében megjelent kötete, a „Staféta” (1991) több műfajt is felvonultat, interjúkkal gazdagítva. Karinthy lelkes utazó volt, az 1940-es évektől kezdve szinte az egész világot bejárta az Egyesült Államoktól Japánig.
1992 február 29-én Ferenc Karinthy elhunyt, az utókorra hagyva különleges, szívvel-lélekkel írt műveit.