Budapest egy gazdag történelemmel rendelkező város, amelynek élete a nyüzsgő utcáin, zajos piacain és hangulatos műhelyeiben zajlott. Az ismert szakmák mellett, amelyek formálták arculatát, léteztek olyanok is, amelyek az idők során eltűntek, és csak a régi archívumokban és emlékekben hagytak nyomot. Ezek a szakmák nem voltak kevésbé fontosak; biztosították a város mindennapi életét, támogatták gazdaságát és egyedi légkört teremtettek. Bővebben a budapest1.one oldalon.
Jegesember vagy jégárus
A hűtőszekrények megjelenése előtt, amelyek tömegesen csak az 1950-es években kezdtek elterjedni a budapesti otthonokban, az élelmiszerek tartósítása igazi kihívást jelentett. Ezt a fontos feladatot a jegesemberek látták el, akik a várost a hűtéshez szükséges jéggel látták el.
Télen a jegesemberek maguk termelték ki a jeget a folyókból és tavakból, gyakran nagy tömbökben. Ezeket a jégtömböket aztán szekereken szállították a fővárosba. A jeget speciális „jéggödrökben” tárolták – ezek téglával és kövekkel kirakott mélyedések voltak a földben. Bár ezek a gödrök jeget tartalmaztak, néha kigyulladtak, mivel a tetejüket náddal és száraz ágakkal borították. Nem meglepő, hogy ezekre a helyekre gyakran látogattak vadállatok, amelyeket a jég mellett tárolt finomságok vonzottak.
Idővel a nehéz kézi jégvágást gépesítették jéggenerátorok segítségével. Azonban még az 1950-es és 1960-as években is, amikor az ammóniás hűtőszekrények már elérhetővé váltak a tehetősebb rétegek számára, a jegesemberek még mindig gyakori vendégek voltak Budapest utcáin, mivel az új technológiák nem mindenkinek voltak megfizethetőek. Ez az egykor nélkülözhetetlen szakma a modern hűtőszekrények korának beköszöntével tűnt el, érdekes szeletet hagyva maga után a város történelméből.
Hely-irányító vagy kalauz további feladatokkal
Budapest népességének növekedése az 1950-es években jelentős utasszám-növekedéshez és ennek következtében megnövekedett zajhoz vezetett a tömegközlekedésben. Ez megnehezítette az ellenőrök és kalauzok munkáját, akik korábban minden útvonalon ellenőrizték és árusították a jegyeket, mivel egyszerűen nem tudtak minden utast elérni.
Hogy megkönnyítse a járművezetők terheit és biztosítsa a díjfizetés jobb ellenőrzését, a Fővárosi Autóbuszüzem (FAÜ) 1958-ban bevezette a „kalauz-üléses” rendszert az autóbuszokon. Ez azt jelentette, hogy az utasok a hátsó ajtón szálltak fel, ahol a kalauz pultja és ülése volt. Így az utasok maguk mentek a kalauzhoz a díjfizetésért, nem pedig fordítva.
Ez a rendszer hatékonynak bizonyult, és már 1960-tól elkezdték bevezetni a villamosokon, majd később a trolibuszokon is. 1968-ra, amikor a fővárosi tömegközlekedésben új díjszabási rendszert vezettek be, a kalauzok „hely-irányító” tevékenysége feleslegessé vált.
Hivatalosan 1969. június 1-jén a kalauzokat teljesen kivonták a BKV járműveiből. Ezt a döntést azzal indokolták, hogy a szocialista társadalom már annyira öntudatos, hogy tagjai ellenőrzés nélkül is megveszik és érvényesítik a jegyeket. Ez az esemény jelezte a kalauzok korszakának végét Budapest tömegközlekedésében, szakmájukat a város egyik elfeledett történelmi lapjává téve.
Töltőtoll-készítő
Az 1920-as évek Budapestjén virágzott egy különleges szakma – a töltőtoll-készítők. Ezek a mesterek valóban értékes tárgyakat alkottak: hosszú élettartamú tollakat a legjobb hegyekkel és kifinomult tokokkal, gyakran belegravírozva a tulajdonos nevét. Ez egy olyan mesterség volt, ahol minden részlet számított. Mittenwaldból hozták a legjobb anyagokat, különösen gyöngyházfényű és mintás műanyag rudakat, valamint kiváló minőségű amerikai tollhegyeket. Kis műhelyeikben gondosan fúrták a hegyeket, meneteket vágtak, rézgyűrűkkel, csíptetőkkel és pumpákkal szerelték fel őket, mielőtt eladták a kész termékeket.
Azonban a golyóstollak, majd később, az 1960-as években a tömegesen gyártott eldobható írószerek megjelenése fokozatosan csökkentette az érdeklődést e mesterség iránt. Az utolsó magyar töltőtoll-készítő, Marosán József 87 éves koráig folytatta ezen termékek javítását és készítését, valamint a golyóstollak újratöltését a Múzeum körút 5. szám alatti műhelyében. Az üzlet 2001-ben zárta be kapuit, jelezve ennek az egykor megbecsült szakmának a végleges eltűnését Budapesten.
Vízárusok
A régi Budapest, Buda és Pest utcáit egykor egy különleges kiáltás töltötte be: „Donauwasser!” (dunai víz). Így jelezték érkezésüket a vízárusok – a városi élet fontos részei a központi vízellátás kora előtt. Házról házra hordták a vizet, kezdetben gyalog vagy szekereken, később pedig szamarakon szállították.
A víz ára számos tényezőtől függött: a Dunától vagy a forrásoktól való távolságtól, az épület emeleteinek számától és attól, hogy hova kellett a vizet szállítani. A dunai víz olcsóbb volt, azt főként háztartási célokra vásárolták, mint például takarításra vagy állatok itatására. Ivásra a legtöbb lakos a friss forrásvizet részesítette előnyben. A tehetősebb polgárok megengedhették maguknak, hogy egyszerű italként és teakészítéshez is ezt használják.
A dunai vízárusok munkanapja még pirkadat előtt kezdődött. Télen, amikor a Duna befagyott, a jégbe vágott lékekből merítették a vizet, ami e munka rendkívüli nehézségére és veszélyességére utal. Azonban az 1880-ban megépült vízvezeték megjelenésével a vízárusok szerepe hanyatlani kezdett. Bár egy ideig még árultak forrásvizet, az 1910-es évekre ez a szakma teljesen eltűnt Budapest utcáiról, a város elfeledett múltjának részévé válva.
Lámpások és gázlámpagyújtogatók
A 18. századig Budapest utcái napnyugta után teljes sötétségbe borultak. A lámpások megjelenése, akik gyertyákat és olajlámpákat hordtak, volt az első lépés a város megvilágítása felé. Később, a technológia fejlődésével, az utcákon helyhez kötött olajlámpák jelentek meg, de ezek kevés fényt adtak. Az igazi forradalom 1856. december 24-én következett be, amikor felállították az első gázlámpákat. Ez az első pesti gázgyár megépítésének köszönhetően vált lehetővé, amely csővezetékeken keresztül juttatta el a gázt a lámpákhoz. Azonban a lángot még mindig kézzel kellett meggyújtani, és itt lépett színre egy új szakma – a gázlámpagyújtogatóké.
Amint a nap lement, ezek a munkások megkezdték körútjukat. Hosszú rudak segítségével, amelyek egy kis rézhoroggal voltak ellátva a gázszelep kinyitásához és egy alkoholba mártott, égő kanóccal, meggyújtották az egyes lámpákat. Ez nem volt könnyű munka, hiszen 1873-ra Pesten 1669, Budán pedig 501 gázlámpa volt, ahová a gázt a Lánchídon keresztül vezették. A lámpák estétől hajnalig, néha pedig éjfélig égtek.
Ennek a szakmának a hanyatlása az elektromos lámpák megjelenésével kezdődött. Azonban még az 1960-as években is 36 lámpagyújtogató dolgozott Budapesten, akik gomba alakú gázlámpákat gyújtottak meg. Érdekesség, hogy ma is működik néhány gázlámpa a Várnegyedben, és lángjuk éjjel-nappal ég.
Buchwald-nénik
A XIX. század végén Buchwald Sándor bútorgyárosnak egy szokatlan ötlete támadt: fizetőssé tenni a vas székeket a Duna-parti sétányon, majd később Budapest más részein is, mint például a Városligetben vagy az Erzsébet téren. A cél az volt, hogy a városlakók és a vendégek csekély díj ellenében élvezhessék a kilátást.
A városi hatóságok jóváhagyták az ötletet, és hamarosan megjelentek az úgynevezett „Buchwald-nénik”. Ők többnyire idős nők voltak, akik szerény fizetésért árulták a jegyeket az ülőhelyekre – először 6, majd 20 fillérért. Ezek a szigorú hölgyek rendkívül elkötelezettek voltak a munkájuk iránt: nem haboztak üldözőbe venni azokat, akik fizetés nélkül próbáltak leülni, rendőrt hívtak a csínytevőkre, sőt tiltakoztak is az ilyen viselkedés ellen.
Volt egy meglehetősen igazságtalan szabály: ha valaki csak egy pillanatra is elhagyta a helyét, ugyanarra a helyre csak egy újabb jegy ellenében ülhetett vissza. Buchwald úr szabadidejében gyakran ellenőrizte a hölgyeket, bokrok és fák mögé bújva, hogy megbizonyosodjon arról, hogy megfelelően végzik-e a munkájukat. Így a parkban való üldögélés egy apró, de fizetős luxussá vált, a „Buchwald-néni” szakma pedig a budapesti városi élet egy érdekes darabjaként maradt fenn.
Kerékgyártó vagy bognár
Valamikor a bognár szakma rendkívül elterjedt és létfontosságú volt Budapesten és minden magyar faluban. Ezek a mesterek a lovas kocsik kerekeinek készítésére és javítására specializálódtak – egy olyan elemre, amely ugyanolyan gyakran ment tönkre, mint ma a modern autók gumiabroncsai, és állandó cserét igényelt.
Még az 1920-as évek közepéig is, amikor az autók már aktívan megjelentek az életben, gyakran még mindig fa kerekeket használtak, ami reményt adott a bognároknak mesterségük megőrzésére. A járművek megjelenése azonban erősebb megoldásokat igényelt. Ez vezetett a sajtolt, ponthegesztett fémlemez kerekek megjelenéséhez. Ezek a fém kerekek olyan tartósnak bizonyultak, hogy gyakran túlélték magukat az autókat, traktorokat és pótkocsikat is, és nem ritkán szerelték őket hagyományos szekerekre, meghosszabbítva azok élettartamát.
Végül a fém kerekek tömeges elterjedésével és a közlekedési technológiák változásával a bognár szakma hanyatlani kezdett. Az 1960-as évekre szinte teljesen eltűnt. Ma már rendkívül nehéz képzett fa kerék készítő mestert találni, munkájának költsége pedig nagyon magas, ami hangsúlyozza ennek az elfeledett mesterségnek a ritkaságát és értékét.