Budapest szívében őrzik Magyarország felbecsülhetetlen értékű örökségét – dokumentumokat, leveleket, térképeket és fényképeket, amelyek az ország és az emberek sorsáról mesélnek az évszázadok során. A Magyar Nemzeti Levéltár nem csupán egy dokumentumtár, hanem a történelem igazi, élő múzeuma, ahol a múlt a modern technológiával ötvöződik. A levéltár több százezer egyedi anyagot egyesít, hozzáférést biztosítva a kutatók és a nagyközönség számára a történelem azon lapjaihoz, amelyek Magyarország kultúráját, politikáját és társadalmát formálták. További részletek a budapest1.one oldalon.
A magyar levéltárügy gyökerei
A Magyar Nemzeti Levéltár története a középkorba nyúlik vissza, amikor a korai magyar állami levéltárak kialakultak. Már a 12. század végén, az Árpád-házi uralkodók idején a királyi levéltár aktívan fejlődött, felhalmozva az ország irányításához és a nemesség jogainak megerősítéséhez szükséges okiratokat. Ezeknek az anyagoknak jelentős része azonban elveszett vagy szétszóródott a 16. században a török hódoltság idején, amikor Magyarország három részre szakadt: a Habsburgok uralma alatt álló Királyi Magyarországra, az Erdélyi Fejedelemségre és az Oszmán Birodalom által ellenőrzött területekre.
Azokban az években a bécsi Habsburg-udvar állami szervei és a Királyi Magyarország központi intézményei már gondot fordítottak az iratok megőrzésére. Példájukat követve a magyar rendi országgyűlés arra törekedett, hogy megőrizze az ország számára különös jelentőséggel bíró és a nemesség jogait védő dokumentumokat. A törökök 17. század végi kiűzése után ez a feladat különösen aktuálissá vált. 1723-ban elfogadták az 45. törvénycikket, amely rendelkezett az állami iratok (publica regni acta) országos levéltárban (archivum regni) történő elhelyezéséről.
A törvény elfogadásakor a leendő levéltár helyét már kijelölték: az akkori magyar főváros, Pozsony országházának épületében. Több mint három évtized telt el azonban, mire az intézmény teljes körűen megkezdte működését. Ezt a folyamatot Batthyány Lajos gróf aktívan felügyelte, aki 1751 és 1765 között töltötte be a nádori tisztséget. Az ő kezdeményezésére a dokumentumokat szisztematikusan gyűjtötték és tárolták, mennyiségük pedig olyan gyorsan nőtt, hogy szükségessé vált speciális helyiségek kialakítása az elhelyezésükre és feldolgozásukra.
Mindazonáltal csak 33 évvel a törvényi alapítás után, és hét évvel a bécsi Házi-, Udvari és Állami Levéltár létrehozását követően jött létre a régi Országos Levéltár, amelynek megszervezése 1765-ben fejeződött be. Az 1784–1785-ös években a levéltár az ország fővárosává vált Budára költözött.
Érdemes megjegyezni, hogy a régi Országos Levéltár elsősorban az országgyűlést és a nádort szolgálta ki, nem foglalta magában a királyi közigazgatási szervek, mint például a kancellária, a helytartótanács és a kamara iratait. A levéltár fő feladata az iratok átvétele, rendszerezése és őrzése volt. Rendszeresen adtak át ide országgyűlési és nádori iratokat, és esetenként nemesi családok magángyűjteményeit is. Így alakult ki az a gyakorlat, hogy az állami és magániratokat egyetlen rendszerben halmozzák fel, amely később a modern Magyar Nemzeti Levéltár alapja lett.
A levéltár a szabadságharc idején
Az 1848–1849-es magyar polgári forradalom és szabadságharc időszaka nemcsak a politikai megrázkódtatások, hanem az országos levéltárak számára is fontos változások korszaka volt. Ekkor merült fel a régi Országos Levéltár új típusú, nyitott intézménnyé – a tudósok és a nagyközönség számára egyaránt hozzáférhető történeti-tudományos kutatóközponttá – történő átalakításának gondolata.
A forradalom veresége és a szabadságharc leverése azonban megakadályozta e tervek megvalósítását. A neoabszolutista osztrák uralom korszakában, amikor a magyar országgyűlés, a nádor és a magisztrátus nem működött, a levéltár fejlődése gyakorlatilag leállt. Ennek ellenére az intézmény továbbra is gyűjtötte és őrizte a dokumentumokat: abban az időben gyűjteménye mintegy 350–400 iratfolyóméternyi levéltári anyagot tett ki.
Az igazi áttörés a magyar kormány 1867-es osztrák-magyar kiegyezés következtében történő helyreállítása után következett be, amikor az országgyűlés visszakapta jogköreit. A történész társadalom aktívan támogatta egy új szintű országos levéltár létrehozásának kezdeményezését, amely képes egyesíteni a különböző állami szervek szétszórt dokumentumait és levéltárait.
A Magyar Minisztertanács 1874. szeptember 19-én hivatalosan is elrendelte, hogy a korábbi kormányszékek, köztük a magyar és erdélyi kancelláriák, valamint a felsőbb erdélyi hatóságok iratait és levéltárait rendeljék alá az Országos Levéltárnak. Ezeket az anyagokat Budapestre szállították, és egyesítették a „régi” Országos Levéltárral.
Az Országos Levéltár a két világháború közötti időszakban
Az új Országos Levéltár 1874-es létrehozása után a 20. század eleji fejlődését nagyban meghatározta Pauler Gyula tevékenysége, aki közel három évtizeden át vezette az intézményt. Nyugat-európai levéltárakba utazott, tanulmányozta azok felépítését, és meghonosította a legjobb gyakorlatokat a hazájában. Vezetése alatt 1903-ra a levéltár állománya 15 000 iratfolyóméterre nőtt, és a modern diplomáciai levéltár magjává a középkori oklevelek gyűjteménye vált, beleértve a legrégebbi, 1109-ből származó példányt is.
A 20. század első évtizedei nem voltak könnyűek: a levéltárnak szembe kellett néznie a folyamatosan növekvő adminisztratív terhekkel, a nemesi címek igazolásának és a települések nyilvántartásának szükségességével, miközben fejlesztette tudományos tevékenységét és a forráskiadást is. Már 1911-ben döntés született egy új levéltári épület felépítéséről a Bécsi kapu téren, amelyet az új főlevéltáros, Csánki Dezső irányított.
Az első világháború és az 1918–1919-es forradalmi események leállították az építkezést, de 1922-ben Klebelsberg Kuno gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter támogatásának köszönhetően a levéltár „tudományos intézmény” státuszt kapott, majd a Nemzeti Múzeum szervezetének részévé vált. Az új törvény rögzítette a levéltár feladatait: a dokumentumok szakszerű őrzése, a forráskiadás, az állami szerveknek nyújtott szakértői segítség és a nemesség igazolása.
1923-ban jelent meg a levéltár folyóiratának, a Levéltári Közleményeknek az első száma, maga az intézmény pedig átköltözött az új, neoromán stílusú, négyemeletes épületbe, amely Európa egyik legkorszerűbb levéltári komplexumává vált. A termeket és a kutatóhelyiségeket történelmi jeleneteket ábrázoló freskók és ólomüveg ablakok díszítették, egyedülálló atmoszférát teremtve. Az 1930-as évek közepére az állomány elérte a 19 000 iratfolyómétert, a látogatók száma pedig évi több száz kutatóra nőtt.
A két világháború közötti időszakot új technológiák bevezetése is jellemezte: 1935-ben megkezdődött a levéltári anyagok mikrofilmezése, és tíz év alatt mintegy 200 000 felvétel készült. Az Országos Levéltár aktívan fejlesztette nemzetközi kapcsolatait, különösen az Osztrák Állami Levéltárral a közös osztrák-magyar fondokkal kapcsolatos együttműködés keretében.
Két újraindulás a második világháború után
A második világháború befejezése után a Magyar Országos Levéltár romokban hevert. Az épület megsemmisült, a romok között megégett és szétszóródott iratok hevertek. Az intézmény csak 1946 végén tudta fokozatosan újraindítani a munkát: elkezdték fogadni a kutatókat, helyreállítani az állományokat és visszatérni a szakmai tevékenységhez. 1949-re a létszám 50 főre nőtt, a mikrofilmezés újraindult, tízszeres termelékenységnövekedéssel. A levéltár nagyszabású kiadási programot indított, amely négy sorozatot foglalt magában: levéltári leltárakat, forrásokat, kormányszéki és hivataltörténetet, valamint levéltártudományi és történelmi segédtudományi kutatásokat. Különös figyelmet fordítottak a veszélyeztetett családi levéltárak megmentésére.
A háború utáni években hozták létre a levéltárak központosított irányítási struktúráját – a Levéltárak Országos Központját. Ennek volt alárendelve mind az Országos Levéltár, mind az államosított megyei és városi levéltárak. A széles körű jogkörök magukban foglalták a dokumentumok kötelező levéltárba adását a keletkezésük után 5-10 évvel, valamint a részvételt az állami és gazdasági szervek iratainak nyilvántartásában. Ebben a szakaszban a levéltár történelmi-kutatói jellege részben elveszett.
1949-ben az intézmény vezetője Ember Győző lett, aki közel három évtizeden át töltötte be ezt a posztot. Vezetésének időszaka különösen nehéznek bizonyult: az 1956-os forradalom leverése során a tüzérségi tűz által megrongált épületben tűz ütött ki, amely közel 9000 iratfolyóméternyi levéltári anyagot semmisített meg. Ennek ellenére a levéltárat fokozatosan helyreállították és újjászervezték.
1949 után az intézmény belső szerkezete jelentősen differenciálódott: új osztályok jöttek létre az állami és gazdasági szervek iratai, az állományvédelem, a mikrofilmezés és a restaurálás számára. A személyzet létszáma 50 főről 129 főre nőtt az 1960-as évek végére. A mikrofilmező és restauráló műhely bővült: a mikrofilmállomány az 1950-es 2 millió felvételről 1970-re 20 millióra nőtt.
Az iratok szisztematikus feldolgozásának, a gyűjtemények leltározásának és a proveniencia elve (származási elv) alapján történő újjászervezésnek köszönhetően az 1960-as évekre a levéltár elérte a közel 39 000 iratfolyóméternyi anyagot. A kiadói tevékenység is jelentősen felélénkült: míg 1875 és 1944 között mintegy 20 kiadvány jelent meg, addig 1945 és 1969 között több mint 200.
A levéltár fejlődésének második háború utáni szakasza a helyreállítás, a rendszerezés és a nyitottság időszaka volt. A kutatók éves száma 765–863 főre nőtt. A hidegháború enyhülésével a külföldi tudósok is aktívan kezdték látogatni a levéltárat. Kiállításokat és tárlatvezetési programokat hoztak létre, ami megszilárdította a „nyitott levéltár” koncepcióját, és közelebb hozta az intézményt a nemzeti történelmi központ modern felfogásához.
Újraegyesítés és a Magyar Nemzeti Levéltár jelenlegi állapota
A Magyar Köztársaság Országgyűlése 1991. december 12-én elfogadta a 83. számú törvényt, amely rendelkezett az ország megosztott levéltári rendszerének újraegyesítéséről. A törvény állami tulajdonnak nyilvánította a volt kommunista állampárt – a Magyar Szocialista Munkáspárt – iratait, és elrendelte azok átadását a Magyar Nemzeti Levéltár rendelkezésébe. 1992 első felében ezeket a dokumentumokat hivatalosan is átadták a levéltárnak, ami lehetővé tette a szétszórt gyűjtemények egyesítését és a nemzeti levéltári rendszer megerősítését.
Már a törvény előkészítésének szakaszában döntés született egy új levéltári épület felépítéséről a volt szovjet katonai laktanya helyén, Óbudán. Ezt elsősorban a megszüntetett vállalatok levéltári értékű iratainak őrzésére hozták létre, és kulcsfontosságú elemévé vált a magyar levéltári infrastruktúra megszilárdításának.
A 21. században a Magyar Nemzeti Levéltár egy modern nemzeti levéltári intézmény, amely ötvözi a dokumentumokkal való munka hagyományos módszereit azok tárolásának, restaurálásának és digitalizálásának legkorszerűbb technológiáival. A levéltár hálózata 21 tagintézményt foglal magában, amelyek mintegy 300 kilométernyi iratot, 66 millió mikrofilmet és 15 millió digitális fájlt őriznek. A gyűjtemények között 108 000 középkori oklevél (a legrégebbi 1109-ből származik), mintegy 50 000 építészeti terv és térkép, a központi állami szervek levéltárai, valamint kiemelkedő magyar családok anyagai találhatók.
A levéltár évente mintegy 2200 magyar és külföldi kutatót szolgál ki, megközelítőleg 20 000 látogatást biztosítva. A 660 fős szakmai és adminisztratív személyzet 20 tagintézményben, országszerte 70 helyszínen dolgozik.
A Magyar Nemzeti Levéltár módszertani ajánlásokat és segédanyagokat dolgoz ki a szakmai szabványok biztosítása érdekében, nyilvántartja az állami és magánlevéltárakat, gyűjti és nyilvántartja a külföldi levéltári iratokat, tanácsadást nyújt a kulturális örökség megőrzésével kapcsolatban, videótárakat kezel, levéltáros szakembereket képez, és közzéteszi a közlevéltárak gyarapodásának éves nyilvántartását.
Nemzetközi téren a levéltár aktívan részt vesz közös projektekben és programokban egész Európában. Tagja az Európai Levéltári Portál Alapítványnak (APEF), a DLM Fórumnak, a Levéltári Kutatások Nemzetközi Központjának (ICARUS), az Európai Nemzeti Levéltárak Főigazgatói Testületének (EBNA), az Európai Levéltári Csoportnak (EAG), a Digitális Kulturális Örökség és az Europeana Európai Szakértői Csoportjának, a Time Machine Szervezetnek (TMO) és a Nemzetközi Levéltári Tanácsnak (ICA).
Források:
- https://mnl.gov.hu/mnl/ol/intezmenytortenet
- https://mnl.gov.hu/mnl/ol/intezmenytortenet?page=0%2C1
- https://mnl.gov.hu/mnl/ol/intezmenytortenet?page=0%2C2
- https://mnl.gov.hu/mnl/ol/intezmenytortenet?page=0%2C3
- https://mnl.gov.hu/mnl/ol/intezmenytortenet?page=0%2C4
- https://sagaproject.eu/project-partners/national-archives-of-hungary/
- https://pestbuda.hu/en/cikk/20220627_the_building_of_the_national_archives_is_being_reborn_there_will_be_an_observation_deck_in_the_new_tower
- https://www.eark-project.com/stories/28-user-stories/106-nah-story.html
- https://mek.oszk.hu/11200/11251/11251.pdf
- https://www.archivnet.hu/hetkoznapok/valoban_1756._marcius_1je_az_orszagos_leveltar_alapitasanak_napja.html